A Zaberfeld mellett nem messze fekvő kis tónál voltunk tegnap kirándulni. Hát légvonalban lehet hogy mindössze 27 kilóméter Besigheimtől, csak azt felejtettük el – vagyis lehet csak én, mert A. rafinált ha arról van szó hogy ki kell lendítenie a depiből – hogy ez egy hegyen van, ahova folyamatos emelkedőn kell menni, tiszta vadregényes, vékony hegyi utakon… Hirtelen egy fenyves erdő közepén találtam magunkat, furcsa volt, mert Németországban eddig sose láttam fenyőerdőt.
Ez a hely már jócskán kívül esik a nagyvárosok agglomerációjából, ezért odaérkezve nagyjából mi voltunk az egyetlen auslanderek arrafelé. Úgy néztek ránk, mintha valami kísértetre, amit végül is meg tudok érteni. Nem egyedül mentünk, az ismerőseink Berlinből pont forgatáson voltak Stuttgartban, így adva volt hogy akkor találkozunk. Szóval két paki srác, egy tipegő, egy kendős hobbit (én) és egy tejfel szőke toppmodell egyszer csak beállítunk a németek közé. Bacon és sör szag, nagymotorosok, metál, meg rövid ruhák… gutten tag! Már csak a távolban elguruló fűcsomó és a sas árnyéka hiányzott.
A bakancslistámon szereplő “németekkel sört inni” pontról meg úgy döntöttem, ezt most inkább annyira nem is akarom. Amúgy sem volt alkohol mentes sörük és lehet, hogy akkor pattant volna el az a bizonyos cérna. Hamar tovább mentünk inkább a tópartra, ahol lőttünk egy csoportképet, miután T. pedig egyenesen be akart szaladni a tóba, inkább feljebb mentünk. Jobb sokkal nem lett a helyzet, mert mindenhol meredeken lejtett a domboldal, de legalább kisebb volt az esélye rá hogy ha elesik akkor a vízig gurul. (Anyák meg a fizika…)
Elég hamar összetalálkoztunk egy aranyos kislánnyal, akinél T. be is próbálkozott játékra csalogatni és csodák csodájára, vette az adást. A srácok itt leléptek, mi meg Á.-val beszélgettünk és futkostunk a kicsik után. Már amennyire tudtunk bármiről is értelmesen beszélgetni, mert folyamatosan figyeltünk. Drága fiam vagy elesett 5x, egyszer úgy hogy a lába a feje fölé lendült és az arcán csúszott a fűben, de mintha mi sem történt volna felpattant és szedte tovább a virágokat F.-nak. (Aki az összeset eldobálta, de T.-nem adta fel, mindig szedett újabb és újabb pitypangot. 🥹)
Próbáltuk kitalálni hogy honnan jöhetett T. játszópajtása, mert annyival közvetlenebb meg elevenebb volt ő is mint a német gyerekek. Mikor megláttuk a társaságot akikkel jött, azonnal tudtuk hogy biztos hogy kelet/észak európaiak. A mieink! Nyugat-Európában mindenki, aki keletebbről jön azok a mieink. Pont. Mint aztán elmondták, Kolozsváriak.
Végül T. valahogy kiszúrta, hol van az apja (háttal ült, vagy 100 méterrel lejjebb a parton) és nem lehetett megállítani, ment tűzön, vízen, pikniktakarón, fotózkodókon keresztül. Ott már végre én is le tudtam ülni és csak úgy létezni.
Elég sok mindenről sikerült beszélgetnünk. Kiderült, hogy lassan 4 éve egy interjúban, amit mi is láttunk és ami lement a pakisztáni tv-ben is, pont ők szerepeltek mint a legszebb friss házasok. Mennyi esély van arra, hogy aztán pont velük ismerkedünk meg Budapesten, hogy általunk jönnek ki Németországba és valahogy folyton pont ugyan ott vagyunk? Nekik az a tervük hogy vissza mennek majd Budapestre élni, mi meg még nem tudjuk… de tekintve hogy mindig ugyan ott vagyunk, lehet hogy mi is visszakeveredünk egyszer.
Aztán a másik dolog, ami nagyon furdalta az oldalamat és nem bírtam megállni, hiszen nem sok esély van arra hogy pont egy született pakisztáni kereszténnyel beszélgethessek hogy végül megkérdeztem, milyen az élet Pakisztánban keresztényként? Azt tudtam és láttam, hogy vannak karácsonyi ünnepségek, vásárok, húsvét stb de valahogy senki sem hitte el nekem ha ezekről beszéltem.
Z. Karachiból származik, ahol a térség legnagyobb keresztény közössége és főszékesegyháza is található, rengeteg gyönyörű épülettel. Azt mondta, ott mindenféle vallású ember él együtt minden gond nélkül és az emberek együtt Karácsonyoznak meg Eideznek. Persze ez a nagyvárosra vonatkozik, de akkor is jó volt hallani. Velünk is sokkal barátságosabb volt, mint gondoltam. Mondtam is A.-nak mielőtt elindultunk, hogy nem fogja őket zavarni? De teljesen természetesen vették.
Végül T. megint elálmosodott, szóval elindultunk az autókhoz. Olyan este 7 lehetett.
Mikor T.-nak feltűnt hogy eltűnt az új kis barátja, hívni kezdte, mire látjuk távolról hogy szalad utánunk. Akkor értettem meg, hogy el sem köszöntek egymástól – és még facebookot sem cseréltek. Szomorú…
Összességében jó nap volt, segített a hangulatomom is.